Európa számos országa rejteget olyan ismeretlen helyeket, városokat, nevezetességeket, amelyek nem kerülnek be az útikönyvekbe, leírásokba, ismertetőkbe. A most következő öt kevéssé ismert hely – egy kivételével – az év bármely szakában felkereshető.

A fafaragás fővárosa: Brienz (Svájc)

Svájc milliónyi szépséges látnivalója közül talán az egyik legszebb ékkő. Pedig az ország legismertebb 10 látnivalója, nevezetessége nem sorolja fel Brienz falucskáját. Teljesen véletlenül jutottam el ide 2009 őszén.

A közeli Interlakenből indultam vonattal, és élvezettel bámultam, ahogy a szerelvény a hatalmas Brienzi-tó partján kanyarog. Az egymást követő települések annyira mesésen szépek voltak, hogy elhatároztam: a következőnél leszállok. Mivel a vonatok arrafelé is ütemes menetrend szerint közlekedtek, tudtam, hogy két óra múlva jön a következő. Ebligent már elhagyta a szerelvény, a következő megálló a tó északkeleti csücskében megbúvó Brienz volt. Így kerültem ide.

Az első tábla azonnal az állomástól 10 percnyi sétára meghúzódó vadaspark felé irányított. Az 1896-ban megnyitott állatkert is csodálatos, főleg azoknak, akik az itt élő állatseregletet bezárva szeretik megnézni. Vessenek meg, ez érdekelt kevésbé. Le akartam ülni az ország legtisztább vizű tavánál, a Brienzi-tó partján. Csak belelógatni a lábamat a vízbe, és bámulni a partot, a szemben meghúzódó, magasba törő hegyeket, élvezni a csendet, és hallgatni a közeli síneken elhaladó vonatkerekek csattogását.

Ezzel elvoltam másfél órát. Aztán besétáltam a faluba. Mindenütt fából faragott tárgyak köszöntek rám. Hamar megtudtam, hogy Brienz a fafaragás fővárosa Svájcban. Errefelé, a berni felföldön ennek komoly hagyományai vannak. Akik lusták, azok vásárolnak, akiknek több az idejük, és vállalkozóbb kedvűek, azok a mindenki előtt nyitva álló műhelyekben saját kezűleg is elkészíthetik életük első (vagy sokadik) fafaragványát.

Brienz azonnal az ember szívébe furakodik, és nem is kerül ki soha onnan. Akik jártak már arra, mindig visszavágynak, akik nem, azok – tudatukon kívül – mindig is oda vágytak.

Európa egyik legnagyobb sziklakertje: Courmayeur (Olaszország)

Ha Courmayeur nevének olvasásakor az utazó Franciaországban kezd keresgélni, rossz helyen jár. Bár a gallok földje innen csak pár lépés, mégis Olaszország legyen a célpontja annak, aki kíváncsi a Mount Blanc (Monte Bianco) olasz oldalán fekvő városka mindennapjaira.

Magam sosem jutottam volna el ide, ha 2003-ban nem itt rendezik meg az asztaliteniszezők Európa-bajnokságát. Mikor kiderült, hogy utazom, gyermeki lelkesedéssel vártam a tíznapos utat. S nem is kellett csalódnom. Ez az a hely ugyanis, ahol a pizza olasz, a nyelv az angol, az olasz, a francia és a német bármelyike (hihetetlen, de a városban szinte mindenki meg tud szólalni az előbb felsorolt négy nyelv bármelyikén), a gondolkodás pedig nemzetközi.

Ahogyan egy helyi mondás tartja: Courmayeurban egy naptól egy évig bármennyi időt el lehet tölteni: azt már kevesebben tudják, hogy itt található a kontinens egyik legnagyobb botanikus kertje, a Giardino Botanico Alpino Saussurea. A tengerszint felett 2173 méterrel fekvő óriási sziklakert az Aosta-völgy és a Mount Blanc teljes élővilágát bemutatja.

Aki a csendes Courmayeur meglátogatására vágyik, az nyáron, illetve ősszel keresse fel a települést. Decembertől ugyanis a síelők veszik át a főszerepet, és ilyenkor az amúgy kevésbé zajos Aosta-völgy szinte kivetkőzik önmagából.

A Courmayeurtól 159 kilométerre, délre fekvő Torino lehet az utazás kiindulópontja. Az olasz-francia határ mellett fekvő paradicsomi helyről könnyen elérhető Franciaország két téli sportparadicsoma, Albertville (az 1992-es téli olimpia helyszíne), illetve Chamonix (ahol 1924-ben bonyolították le első ízben a téli olimpiai játékokat).

Évszázados, kőbe zárt világ: Monsanto (Portugália)

2004-ben éppen két egymást követő szünnap volt a labdarúgó Európa-bajnokságon. Bár a meccsek izgalmai abszolút lekötöttek, alig vártam ezt a 48 órás pauzát, hiszen ekkor tudtam eljutni Észak-Portugália és egyben az ország legszebb falujába, a kőbe zárt Monsantóba. A falu az Estrela-lánchegység délkeleti részén lelhető fel.

A piciny település egy kopár hegy oldalában bújt meg, a kőbe zártság pedig ezen a helyen szó szerint értendő, hiszen az utcákat és a házakat szinte megfojtják azok a gigantikus gránitsziklák, amelyek közé annak idején a települést megépítették. Egy 1938-ban megrendezett országos szavazáson Monsanto lett Portugália „legportugálabb" települése. Mondjuk, nem volt nehéz dolga. Ennyire gyönyörűséges és egyben félelmetes hely kevés van az öreg kontinensen.

A völgyből a faluba felvezető keskeny úton alig fért el az autó, majd egy hatalmas szikla mögül bukkant ki Monsanto első háza. A főtéren, a templom tornya felett fekete madarak vijjogtak, a turisták érkezésére a házakból sorra bukkantak elő az ott élő emberek.

Ebben a faluban nincs zsibvásár, nincs a házak között forgolódó emeletes autóbusz, nincsenek rikkancsok és a látogatókat percenként vegzáló, mindent értékesíteni kívánó eladók. Itt csend van és misztikum, az ide érkező tisztelettel adózik az egykori építőmestereknek, és örül annak, hogy ez az a hely, ahol semmi sem változik. Minden megmaradt olyannak, amilyen évszázadokkal korábban volt. S bár szokták mondani, hogy lemarad, aki a világ változását nem követi, mégis e helyen éreztem azt, hogy nem baj, ha néha megáll az idő.

A csodálatos hely megközelítése személygépkocsival a legkönnyebb. Coimbra 193 kilométerre, nyugatra fekszik. Ha egynapos kirándulás keretében szeretnénk felfedezni a helyet, akkor ez lehet a kiindulópont. (Menet közben mindenképpen érdemes pihenőt tartani, s erre Castelo Branco városa a legalkalmasabb, ahol kihagyhatatlan program a Királyi kert megtekintése.) Sietni azonban nem érdemes, hiszen a spanyol-portugál határ mentén, a hegyekben megbúvó luzitán törpefalvak majd mindegyike varázslatos élményeket tartogat a látogatóknak.

A 400 éves puding hazája: Pitlochry (Skócia)

2011 nyarán megkérdeztem vendéglátómat, egy ódon kastély tulajdonosát, hova menjek, ha kíváncsi vagyok arra a Skóciára, amely nem nagyváros, de nem is elhagyott felföld, ahol nincs tömeg, de mégsem kell egyedül kóborolnom, ahol a főutcán évszázados kocsmák adnak egymásnak randevút, és ahol olyan pudingot szolgálnak fel, mint sehol máshol Nagy-Britannia e fenséges vidékén. „Pitlochry. Oda menjen" – jött a válasz.

Mindez olyan érthetetlen kiejtéssel, a hangok összemosásával, hogy háromszor is visszakérdeztem, mire lelkes gardírozóm inkább leírta a városka nevét egy papírra. Innentől kezdve már viszonylag egyszerű volt a dolgom: térkép elő, kocsi indít, s pár fertályórányi tekergést követően a hatalmas táblán ez állt: „Üdvözöljük Pitlochry-ban".

Nos, igen. Valami ilyesmire gondoltam. A Tummel folyó sebes vize ott kanyargott Pitlochry határában, a közelben alázúduló vízesés pedig csak növelte bennem a természet közelségének érzését. A városka egyetlen főutcája délelőtt 11 felé kezdett megtelni élettel, s onnantól kezdve késő estig egyetlen nyugalmas pillanat sem akadt. Mégsem éreztem, hogy a következő pillanatban elsodor a tömeg, vagy hogy azonnal menekülnöm kellene innen.

Mindössze 75 percnyi autózásra jártam Edinburgh-tól, mégis úgy véltem, hogy a felföld szívében megbúvó város elhozta számomra a múltat. Elég volt csak ránézni az évszázadokkal korábban épített házakra, a moha lepte, több száz éves kövekből megépített támfalak állapotára, hogy tudjam: ez itt a múlt, a hatalmas királyok és büszke lovagok egykori játszótere.

Aztán ott volt a híres-nevezetes skót puding, amelyet a Pitlochry szélén, a „The Auld Smiddy Inn" elnevezésű étteremben ettem meg. Akik kóstolták már az igazi brit (és most szándékosan nem angol vagy skót megnevezést használok, nehogy már sértődés legyen a dologból) pudingot, azok jól tudják, hogy ez a meleg, remegős, szájban olvadó édességcsoda olyan kulináris élményt nyújt, amelyet a világ többi helyén nem élhetünk át.

A recept persze a legszigorúbban titkos, ki is nevettek, mikor ez után érdeklődtem. Annyit azért megosztottak velem, hogy amit eszem, azt legelőször 400 éve tették az itt élők tányérjára, s az elkészítés módja az elmúlt négy évszázadban semmit sem változott. Kell hozzá tej meg cukor, a többit meg képzeljem el – mondta a helyi főpincér, majd magamra hagyott a langyos tejben fürdő 400 éves puding felejthetetlen ízvilágával.

Pitlochry akár személygépkocsival, akár autóbusszal, de vonattal is könnyen megközelíthető Edinburgh városából.

Ahol magába szippant a természet: Särkitunturi (Finnország)

„Indulj el a 79-es úton Muonio felé, majd egyszer csak a jobb oldalon látsz egy nagy parkolót, szemközt meg egy fatáblát. Rá lesz írva, hogy Särkitunturi. Meglátod a köves utat, amely bemegy az erdőbe. Ott kezdj el sétálni, a többi jön magától." Ezekkel a szavakkal biztatott lappföldi barátom, Aira, akitől a tippet kaptam a kirándulásra.

2013. szeptember elejét mutatta a naptár, amely Lappföld legszebb időszaka. Ilyenkor veszi kezdetét a ruska, a finn ősz, vagyis a természet gyors átváltozása. A hajnalok már ködösek és fagyosak, de napközben akár még 15 fok is lehet. A milliónyi fa szinte napról-napra változtatja színét, az egész vidék sárgába, majd vörösbe borul, s a színorgia közepén ott zöldellenek a fenyőfák. Az ég ragyogóan kék, a levegőt szinte harapni lehet. Kell ennél több?

A közelben élő magyar barátom piciny kocsiját a parkolóban hagyva, teljes menetfelszereléssel vágtam neki az útnak. Nem voltam egyedül. Szinte hihetetlen, de a hétköznapi időszak ellenére több százan igyekeztek felfelé. A legtöbbjük nyugdíjas volt, más turista ebben az időszakban már alig akadt, hiszen Finnországban hetekkel korábban megkezdődött az iskola. Akik velem együtt meneteltek, jól tudták, hogy hamarosan beköszönt a tél, s amikor leesik a hó, gyalog már nem lehet feljutni a hegyre. A mély, közel másfél méteres havat senki sem takarítja, így a Särkitunturi megmászására legközelebb a jövő év késő tavaszán nyílik lehetőség.

A kezdetben aprókavicsos, később sziklás út az erdőben kanyarogva vezetett fel a 492 méter magas hegy (vagy inkább domb) tetejére. A túra mindenki számára könnyen teljesíthető, semmiféle extra felkészülés, vagy kiemelkedő erőnlét nem kell hozzá. A közel 5 kilométeres séta felénél egy tónál megpihenhetünk, vagy az ott felépített turistaházban akár kolbászt is grillezhetünk a szabad téren elhelyezett sütőkben.

Két óra sem telt bele, és elértem a hegytetőt. A látvány szavakkal szinte leírhatatlan. Odafent állva az ember végtelenül kicsinek érzi magát, a természet ereje szinte megroppantja a kíváncsi látogatót. Ameddig a szem ellát, hegyek, sűrű fenyőerdők és mélykék tavak. Egyetlen ház, egyetlen város nem tűnik fel a horizonton, a civilizációra csupán a Muonio városa felett épített szélkerekek emlékeztetnek. Nyugatra tekintve a Muonio folyó mögött már Svédország erdői húzódnak, a másik három égtáj felé fordulva pedig a finn Lappföld vadregényes erdői, Európa egyik utolsó érintetlen vadonja.

A Särkitunturi kilátópontja május közepétől október végégig kereshető fel. A legközelebbi repülőtér Kittilä városában, innen mintegy 60 km-re, délre található. A szintén déli irányba fekvő Rovaniemiből naponta több buszjárat is indul ehhez a kirándulóhelyhez. Megmászása örök élmény.

 

 

 

Forrás: Origó